Mándy Gábor:
Kaland a villamoson


A villamoson észrevettem egy szép arcú nőt. Úgy látszik,
ő is észrevett. Mosoly villant át az arcán.

Közelebb léptem. Megint egy mosoly. Egy könyvet olvasott.
Belenéztem.

- Ó, ezt a könyvet én is ismerem - mondtam halkan, hogy
más ne vegye észre közeledési kísérletemet. - Egyik
kedvencem. Azt a fejezetet elolvasta már, amiben a
professzor megkéri a lány kezét?

- Még nem járok ott - szólt a nő, ugyancsak csöndesen.
Ezáltal elkezdődött közöttünk valami titkos dialógus.

- Akkor nem lövöm le a poént - mondtam. - De az eleje
is szép. Micsoda tájleírás...!

- Igen - válaszolt -, szinte úgy érzi az ember, hogy
ott van az óceán partján, és fúj, fúj a szél...

Így beszélgettünk tovább. Aztán együtt szálltunk le,
és sétáltunk, élvezve, hogy milyen jól megértjük egymást.

Megérkezünk a házukhoz.

A hölgy behív egy teára.

Feltesz egy szép lemezt. Felkérem táncolni.

Összesimulunk. Csókot lehelek a nyakszirtjére. (*)




*
Az irodalom nem arról szól, ami ténylegesen megtörtént,
hanem arról, aminek meg kellett volna történnie!