Mándy Gábor:
Püntyike



Véletlenül futottak össze. Béla ügyeket intézett,
Eszter pedig az orvostól jött.

Kérdezgették egymást, és beszámoltak életük
alakulásáról.

Aztán Béla megkérdezte: - Hát Püntyike hogy van?

- Hogy lenne. Unja magát - mondta Eszter.

- Egy ilyen nagy lánynak már magában is el kell tudni
lenni - vélte Béla.

- Persze. Elvan ő egyedül is. De azért néha nagyon
hiányzik neki a társaság - mondta Eszter.

- Szeretném már látni - mondta Béla. - Gondolod, hogy
megzavarnám?

- Á, dehogy. Téged különösen kedvel. És mikor is
láttad utoljára?

- Van annak már egy hónapja is - mondta Béla. - Nekem
is gyakran eszembe jut.

- Hát látogasd meg!

- Azt mondod?

- Örülne neked. Képzeld, nemrég átesett egy
fertőzésen.

- Csak nem? - hüledezett Béla.

- Ne félj, nem kapod el tőle. Már teljesen rendbe
jött.

- Rendesen kell táplálkozni. Hússal is - mondta Béla.

- Na, akkor mi lesz? Meglátogatod Püntyikét? -
kérdezte Eszter, egy pici türelmetlenséggel a
hangjában.

- Lássuk csak - mondta Béla. - Ma délután még be
akartam ugrani a postára, valami értesítés jött. De
az várhat.

- Neked kell eldönteni, mi a fontosabb - mondta
Eszter.

- Püntyike - mondta Béla.

A szemük összevillant.

Aztán már keveset beszéltek. Kézen fogva mentek,
gyors léptekkel.

A liftben Béla magához húzta Esztert.

- Ne itt - mondta Eszter. De a férfi kezét fenn
hagyta a mellén.

A lakásban elkezdték egymást vetkőztetni. A nő zihált.

Rázuhantak az ágyra, mohón tapogatva, simogatva
egymást. A bugyi is a szőnyegen kötött ki.

Béla oda tette a kezét, majd nemsokára behatolt.

És Püntyike örült.