Mándy Gábor: Incontinentia alvi Igen, így hívják az állapotomat. Incontinentia alvi. Súlyosságát tekintve már valahol a maioris gradus közelében. Nem tudom, hogy az olvasó mit tud ezekről, de én túl sokat. Amikor táplálkozom, malfunctio lép fel, valamiféle dyspepsia, valószínűleg a sphincter ani nevű záróizmom lett renyhe. Nemrég is, a buszon. Éreztem, hogy feszültség keletkezik a hasamban, és a flatus kifelé kívánkozik. Ez normális esetben semmilyen gondot nem okoz, az ember egyszerűen megszorítja a sphincter anit, és az anus lezáródik, a gázok nem távozhatnak. Sajnos, akinek ilyen incontinentia alvija van, annak ez nem sikerül. És az a legszörnyűbb, hogy a flatussal együtt némi faeces is kikerül a végbélből. Tessék elképzelni. Nemcsak az alsónadrágom állapotát, hanem a szagot is. A szellentés, ugye, elszáll a széllel, de ezek az ürülékdarabok ott maradnak. Irtó kellemetlen helyzet. Mindenki szimatol, mindenki körbe néz, és bármennyire is vágok szende képet, előbb-utóbb azonosítják a kellemetlen szag forrását. És tessék elképzelni, ha zöttyen egyet a kocsi. Akkor a záróizom feletti ellenőrzés az általánosnál is gyengébb lesz. És ahogy múlik az idő, jönnek az újabb és újabb incidensek, a szag egyre erősebb, és egyre gyanúsabbá válok én. Szóval a helyzet hamarosan kritikus lett. És akkor csoda történt. Felszállt egy hajléktalan. Szegény ördög, pont mellém állt. Olyan ápolatlan szaga volt, hogy igazán nehéz volt elviselnem. Mégis, az én problémámat egy csapásra megoldotta. Már nemcsak engem méregettek, hanem őt is. Az új felszállók pedig már csak őt. És elhúzódtak tőle. Mindenki ösztönösen arréb ment. Csak én nem. Nekem ő lett a védangyalom. Ott álltunk ketten, az irtózatos bűz közepén, körülöttünk egy másfél méteres senki földje. Nem tudom, ez a szerencsétlen flótás mit gondolt rólam, lehet, hogy azt hitte, szegénypárti nézeteimet akarom fitogtatni. De az is lehet, hogy megérezte a szagomat, amely egészen biztosan elütött a sajátjától, attól a bűztől, amihez az idők során hozzászokott. Ezt az idillt az törte meg, hogy egy megállóban a hajléktalan leszállt. Nem tehettem mást, én is leszálltam. És vártam. Egy másik hajléktalanra. Akinek a biztonságos védőszárnyai alatt majd tovább utazhatom. És nem jött másik hajléktalan. Ejha! Ilyen jól élünk? - mondtam magamban. A történet vége már nem érdekes. Némi ácsorgás után úgy döntöttem, hogy minden buszra felszállok, és mindegyikkel utazom egy-egy megállót. Felszállás után rendre átcsörtettem a másik ajtóhoz, így senki sem méregetett. Egyszer akadtam csak el, amikor pár punk kinézetű, apacsfizurás fiatal elállta az utat. Ők meg megérdemelték.