Mándy Gábor: Időzavar Minden azzal kezdődött, hogy Béládi az unokatestvérének címzett levelében eltévesztette a dátumot: 1997 helyett 1979-et írt. Feladta a levelet, majd elment, hogy felkeresse a barátnőjét. Útközben vett egy csokor virágot. Meglepődött, milyen drágán adták. Befordult az ismerős utcába, de a park sarkán nem találta a megszokott újságos standot. Megérkezett a ház elé. A kaputelefonra más név volt írva. Megdöbbent. Hogy lehet ez? Hiszen a múlt héten még itt találkoztak. Nem mert becsöngetni. Visszafordult, és a virágokat beledobta egy kukába. Vett egy újságot (annak is felment az ára), és abból végre megtudta, hogy rossz időzónába tévedt. Ilyen esetek később is megtörténtek, sőt, egyre gyakrabban. Elég volt egy évszámra gondolnia, és máris abban az esztendőben találta magát. Az egyik nap ennél a cégnél dolgozott, a másik nap egy másiknál. Egyik nap Kriszti volt a barátnője, a másik nap Bea. Az egyik nap házas volt, a másik nap elvált, a harmadik nap pedig még csak udvarolt a későbbi feleségének. Aztán már évszámokra sem kellett gondolnia, elég volt hozzá egy ismerős utcasarok, egy zeneszám a rádióból vagy egy jellegzetes felhőrajzolat. Béládi végleg eltévedt, úgy bolyongott az időben, mint egy stoppos, akit ide-oda visznek, és már elfelejtette, hogy melyik városba is akart menni. Állapota fokozatosan súlyosbodott, és az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Halálos ágyánál megjelent az összes ismerőse, barátja és szeretője. Az Ausztráliába kivándorolt unokatestvére is. A felesége is, aki a házasságuk második évében autóbelesetben halt meg. Béládi már nem tudott beszélni, de arcán örök mosoly ragyogott, láthatóan elégedett volt. Én is így szeretnék meghalni.