Mándy Gábor:
Egymásnak teremtve



A férfi nem volt különösebben jóképű, de valami
megfogta benne a nőt. Tűz volt a szemében, a
szenvedély bélyege a homlokán, az arcán.

Ahogy összenéztek, mindketten érezték, hogy van
valami keresnivalójuk egymásnál.

Zötykölődve ment a busz.

A férfi közelebb manőverezett, s bár ekkor nem nézett
arra, ezt a nő megérezte. Ilyen a női ösztön.

A férfi sokáig töprengett, hogyan szólíthatná meg a
nőt. Végül összeszedte a bátorságát, és azt mondta:
- Milyen szép idő van.

A nő nem felelt, de magában elmosolyodott.

- Ilyenkor legszívesebben a Margit-szigeten sétálnék -
folytatta a férfi. - Imádom a virágokat. Maga is
szereti a virágokat?

A nő ekkor fordult feléje. Nem szólt, csak elmosolyodott.

- Tudja, valaha vidéken éltem - beszélt tovább a
férfi -, az udvar tele volt virágokkal. Az édesanyám,
Isten nyugosztalja, nagyon szerette őket. Egy
ideig még kertész is akartam lenni, de aztán más
hivatást találtam.

- Mi a foglalkozása? - kapcsolódott be a beszélgetésbe
végre a nő.

- Egy amerikai cégnek folytatok piackutatást. Szépen
fizetnek. Csak, tudja, mit ér a sok pénz, ha egyedül
él az ember...

- Nincs család?

- Volt. Elváltunk. Az asszony vitt mindent. Gyereket,
lakást, autót, víkendtelket. Évekbe telt, amíg valahogy
rendbe jöttem.

- Most már megint mindene megvan?

- Hát, autó, ház, nyaraló, még egy jacht is. De
asszony, gyerek nincs.

- A gyerekével nem szokott összejönni?

- Á, ellenem neveli. És semmit sem tehetek. Pedig
imádom a gyerekeket. Már próbálkoztam a gyerekes
anyákkal is, de eddig nem jött össze. Bizalmatlanok.

A nő bólintott. - Nehéz. Mindenki mindenkit átver.

Hallgattak. Aztán a nő szólalt meg: - Na, én itt
leszállok.

- Leszállok én is - mondta a férfi.

Egymás mellett mentek.

- A könyvek érdeklik? - kérdezte a nő.

- Nagy könyvtáram van - válaszolt a férfi. - Adytól
Zoláig minden.

- Én nagyon szeretek olvasni - mondta a nő. - Legutóbb
Wole Soyinkától olvastam A fékevesztettség évadát.

- Jó? - kérdezte a férfi.

- Tudja, szokatlan hangvételű regény, cselekménye
nehezen követhető, alakjai elmodósottak, mégis
erőteljessé teszi a lírai stílusa. Meg folklór-
és mitológiai vonatkozásai is vannak.

- Aha. És hogy áll a zenével?

- Imádom. Különösen Mozartot.

A férfi elismerően bólintott.

- Megértem. Mozart egyike volt a legnagyobbaknak.
Megragadó közvetlenségű zenei nyelve, dallamainak
hajlékonysága, gazdag invenciója, hangzási szépségei,
mely a naivitástól a démoniig, a kedélyességtől a
bensőségesig terjed...!

- Én szeretek múzeumba is járni - mondta a nő. - Tudja,
a németalföldiek, Holbein, Dürer, Van Eyck, Rubens...

- Meg a spanyolok - mondta a férfi -, Velazquez, Goya...

- Vagy a röneszánsz, Giotto, Signorelli, Caravaggio...

- Azt hiszem, nekünk nagyon közel áll az ízlésünk -
szólt a férfi. - És ha ennyire szereti a szép
festményeket, bizonyára a virágokat is szereti.

- Szeretem - mondta a nő. - Most már mehetünk a
Margit-szigetre.

Elindultak, tovább beszélgetve a művészeti és
esztétikai kérdésekről, időnként áttévedve a
filozófia területére is.

A magnóliáknál a férfi megfogta a nő kezét. A
nő hagyta. Hagyta, hogy elzsongítsák a szép szavak,
a tüzes szándékok.

Egész este a Szigeten kóboroltak. A kis tónál
- és a posztmodern szociológia tarthatatlanságánál -
jártak, amikor a férfi átkarolta a nő derekát.

Aztán elkezdtek közös terveket szövögetni.

- Milyen szép is lenne, ha egész életünket ettől
kezdve együtt tölthetnénk, sok gyerekünk lenne,
és múzeumba meg hangversenyekre járna az egész
család - mondta a férfi. - Úgy érzem, bennünket
az Isten is egymásnak teremtett.

A nő erre csak annyit mondott, hogy "óh" - és
fejét a férfi vállára hajtotta.

Amikor már harmadszor jártak körbe, a
férfi egy alkalmas padot talált. Leültek, és
átölelték egymást.

- Megígéred, hogy soha nem hagysz el? - kérdezte
a nő.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, tubicám? - mondta a férfi. -
Most, hogy megtaláltam, életem nagy szerelmét!

- Nagyon szeress - mondta a nő, és hozzásimult
a férfihoz. - Szeretném végre megtudni, milyen,
amikor nagyon szeretik az embert.

A férfi a nő nyakát csókolgatta, aztán a száját,
a nő visszacsókolt. Aztán a férfi bontogatni
kezdte a nő ruháját. Az némi tiltakozás után
engedett.

Ott szuszogtak, a nő a férfi ölében, kezeik vadul
fogták, kapkodták egymást.

Aztán a férfi az ölébe kapta a nőt, és lefektette a
pad mögé, a fűbe.

A szuszogás lihegésbe ment át, a lihegés kéjes
nyöszörgésbe. Majd nagy csönd lett.

Aztán feltápászkodtak. Rendbe szedték a ruhájukat,
eltávolítva a fűszálakat.

- Jót dugtunk - mondta a férfi.

- Jót - mondta a nő. - És most hova megy?

- Haza, az albérletbe. A feleségem már biztos aggódik.
Reggel azt mondta, töltöttkáposztát főz, dagadóval. Az a
kedvencem. És ön?

- Én is haza, az emberemhez. Imád engem, de már egy hónapja
nem nyúlt hozzám. Azóta, hogy Algériából AIDS-esen
jöttem haza.

A férfi lesujtottan lerogyott a padra. A nő fogta
a kézitáskáját, és elindult az Árpád-híd felé.